„Milyen kevés zajt csapnak az igazi csodák! Milyen egyszerűek a lényeges események!”
Antoine de Saint-Exupéry

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy család… Ez az a pillanat, amikor még eldönthetem, hogy egy kis rózsaszín cukorszirupos mesét írok, vagy inkább bepillantást engedek egy család olyan életszakaszába, amire sok mindent mondhatnánk, de azt, hogy habkönnyű tündérmese, még véletlenül sem. Azt hiszem, ez utóbbi mellett döntök, így a most leírtaknak a valósággal történő bármilyen egyezése nem a véletlen műve. Mindemelett óvni szeretném a családot attól, hogy kilétük beazonosítható legyen, így fiktív neveket használok. Na de jöjjön a mese, akarom mondani a mai magyar valóság egy olyan településről, ahol nem tudnánk úgy eldobni egy kavicsot, már ha fura módon kedvünk támadna kavicsokat hajigálni, hogy az ne találjon el egy olyan házat, amely hasonlóan nyomorúságos életteret ad a benne élő családnak. Ez tehát nem mese. Ez a valóság!
Történt egyszer, hogy főhőseink az iskolai hiányzások miatt a gyermekvédelmisek látókörébe kerültek. A családban hat gyermek él, támogató, szerető közegben. A szülők jó szemlélettel, gondoskodó szeretettel nevelik a kis csipetcsapatot, de az egyik kisfiú időnként rakoncátlankodik. Bár igen közel laknak a helyi oktatási intézményhez, az anya szorgalmasan elkíséri Tibikét reggelente. Aki ezt bár a lelke mélyén biztos nagyra értékeli, mégis gyakran alkalmazza a helyi gyerekek körében nagy népszerűségnek örvendő, „az egyik kapun bemegyek, a másikon kijövök” stratégiát. Ami elé maga az intézmény sem gördít egy hangyányi akadályt sem, sőt, néha az az érzésem, hogy kifejezetten örülnek neki, ha kevesebb gyerekkel kell bajlódniuk. A faluban élő gyerekek pedig a woodstocki hippiket is kenterbe verő szabadságvággyal rendelkeznek, és egyszerűen nem tudnak ellenállni a kitárt kapuk csábításának.
De nincs mit szépíteni ezen, az anyukája minden igyekezete ellenére Tibike időnként meglóg a suliból. Hogy ilyenkor hová megy, és mit csinál, az rejtély, de őt megismerve gyanítjuk, hogy a fűszálak lengedezését nézegeti a reggeli napfényben, vagy faágakkal rajzolgat absztrakt ábrákat az útszéli homokba. Merthogy nem csavargó, inkább amolyan kis felfedező féle. Jóravaló fiúcska ő, és tényleg szorgalmas, csak ezt a szorgalmat egyelőre még nem az iskola falai közt kívánja kamatoztatni. Azt gondolom, hogy ez nem kőbe vésett stratégia nála, így a fokozódó szülői ráhatás, amivel most próbálkoznak, meg fogja hozni a gyümölcsét. Merthogy otthon szívesen szorgoskodik, segít, így nem az ő élete folyásával van a baj, csak még nem találta meg hozzá a megfelelő medert.
A hiányzások miatt a gyermekvédelmis alakulatok beléptek a rendszerbe, látták, hogy milyen az életterük, és menten elborzadtak. Ami egyébként érthető volt a részükről, egy repedezett falú vályogház nem adja vissza a vidéki romantika sokak által áhított szépségét. Rogyadozó tető, össze nem illő puzzle darabokra emlékeztető, málló falak. A tetőn, bár nem vagyok archeológus, de becsléseim szerint az időszámításunk utáni 3. évben gyártott betoncserepek rontották az amúgy sem fényes összképet. A cserepek mellesleg már csak látványelemként funkcionáltak. Mentségükre legyen szólva, hogy azért mégsem voltak teljesen haszontalanok, mert némiképp megszűrték az esővizet, ami így egy kicsit szalonképesebb formában hullhatott tovább a kicsinyke szoba göröngyös padlójára.
A szoba berendezése teljesen letükrözi a család gyermekcentrikusságát. A szekrényen könyvek, játékok, az ágytakaró bár kopott, de tiszta, és rengeteg plüss állat sorakozik rajta. Cicák is laknak bent, két hamuszürke kis pockos jószág. Tudom, ez első nekifutásra nem tűnhet lényegesnek, de másodjára már igen. Merthogy az anya elmesélte, hogy a két kicsi lány, Juliska és Anita egy-egy cicájáról van szó, velük alszanak, ha ők fürdenek, akkor a cicákat is megfürdetik, etetik, játszanak, beszélgetnek velük, aminek az anya örül, mert fontosnak tartja, hogy így is megtanulják a gyerekek, hogy mit jelent az, hogy egy csöpp élet az ő gondoskodásuktól függ. Ez is, mint oly sok minden más a család körül azt mutatja, hogy a lehető legnagyobb hiba lenne az, ha „pusztán” a szegénység miatt ilyen családi közegből kiemelnék a gyerekeket.
A hetedikes nagylányt az iskolai foglalkozásaimról ismerem. Kiegyensúlyozott, kedves, bújós lány, aki rövid időn belül kötődni kezdett hozzám. Amikor megyek az osztály felé, csendesen odasiet, megölel, és úgy szorít, mintha az élete múlna rajta. Hosszú percekig csak ölel, és nevet, és nem akar elengedni. Állandóan mosolyog. Amikor feladatot adok az osztálynak, azt ő mindig derűsen csinálja. Jól fogadja a pozitív visszajelzéseket, látszik, hogy ez ismerős terep számára, mert ezt a család már ösztönösen jól megalapozta. Az osztálytársaival jó a kapcsolata, a felé irányuló verbális vagy fizikai agresszióra, amire ebben az iskolában bőven van példa, zavartan reagál. Barátkozik azzal a lánnyal, aki a frusztrációját rendszeresen agresszióba csatornázza és megnehezíti az osztálytársai életét, de az is látszik, hogy ez inkább egy túlélési stratégia, mint a közös értékalapon szerveződő baráti kötődés.
Gondterheltnek csak abban az időszakban láttam, amikor szóba került a kiemelésük a családból. Az anya nyíltan beszélt erről a nagyobb gyerekekkel, így felkerült a család arra az érzelmi hullámvasútra, amire ha rajtuk múlt volna, soha a büdös életben nem váltottak volna jegyet.
Az apának a gyerekekkel az anyához hasonlóan jó kapcsolata van, szívesen vannak a társaságában, hallgatnak rá anélkül is, hogy felemelné a hangját. Kéréseket fogalmaz meg feléjük, és megköszöni, amikor megteszik, amit kér. Olyan alapelvek mentén neveli a gyerekeket, mint a ne beszéljenek csúnyán, tiszteljék a másik embert, vegyenek részt a ház körüli munkában, vegyenek le minél több terhet az édesanyjukról. A legnagyobb lányt szigorúan fogják, mert félnek attól, hogy idő előtt lesz párkapcsolata, és szül gyereket. Amikor Ábel, a nagyfiú a felújítás másnapján már az apa szerint túlságosan bratyizós hangnemre váltott velem, akkor rászólt, hogy több tisztelettel legyen felém. Én kicsit sem éreztem tiszteletlennek, de úgy tűnik, hogy az apának ez a határvonala kicsit szűkebbre szabott, mint az enyém.
Többször volt rá alkalmunk, hogy megfigyeljük a család működését, és nem láttunk semmi olyan problémát, ami azt indokolná, hogy a gyerekeket kiemeljék. Nem, nincs tökéletes családi idill, vannak civakodások, kiabálás, nehezebben kezelhető kiskamasz és nagykamasz, lázadógyereket kiborulva helyreigazító anyuka, de a családi élet az már csak ilyen műfaj. Még ebben a vadregényes faluban is.
A ház állapotfelmérésénél azt láttuk, hogy igen, ijesztően rossz állapotban van, és komplett tetőcserére/javításra van szükség ahhoz, hogy érdemes legyen a falak javításának nekiállni. Viszont ha nagy munka árán is, de a ház menthető, ami ebben a helyzetben kulcsfontosságú, mert ettől tették függővé, hogy a gyerekek a szülőknél maradhassanak. Így nem volt kérdés, nekiálltunk a tetőcserének.
Amikor a munka első napján közelítettünk a házhoz, óriási meglepetés ért bennünket. Az egész család kint várt minket a kapuban, és mosolyogtak. Várták a reakciónkat, merthogy előző nap délután az apuka a gyerekek bevonásával leszedte a tető nagy részéről a cserepet. Ahogy megérkeztünk, meglepetésünkben még talán köszönni is elfelejtettünk, csak álmélkodva dicsérgettük őket, hogy mennyire ügyesek voltak, hogy így előre dolgoztak. Az apa, Bálint vett új fóliát is, amit a padlásra leterített, hogyha esik, ne ázzon még jobban szét a födém. Bálint szó szerint 10 centit nőtt a büszkeségtől, ahogy mutatta, hogy mennyit dolgoztak, hogy az egész család ezen ügyködött tegnap, csak rájuk sötétedett, így a kis részt még nem tudták befejezni, de megtettek minden tőlük telhetőt.
Elkezdtük a munkát, és bár nehezített pálya volt, de szépen haladtunk. A tetőlécek egy része, és a szarufák a helyükön maradtak, mert szükség volt rájuk ahhoz, hogy a falak ne rongálódjanak még jobban. Ha megbontottuk volna a szarufákat, a födémet, akkor kárt tettünk volna a falak szerkezetében, így más megoldást kellett találni. Maga a födém a körülményekhez képest jó volt, biztonságosan lehetett rajta lépkedni, nem kellett attól félni, hogy valaki az egyik pillanatban még a tetőn sétál, a másikban már a szoba padlóján hasal. Bár megnyugtattak bennünket, hogy gyakorlatilag szinte bárhova esnénk, egy ágyra pottyannánk ennyi gyerkőc mellett, de ez csak vicc volt. Szerencsére tényleg biztonságosan lehetett dolgozni. Új tetőleceket tettünk fel, így a teherhordó felületet már ezek képezik. Új szerkezetet kapott a komplett tető, így felkerülhet rá a cserepeslemez is.
Hogyan élte meg a család a felújítást?
Büszkeség, megkönnyebbülés, öröm, és remény. Úgy gondolom, hogy ezek az érzések kavarogtak leginkább bennük.
Büszkeség – az apa
Az egy dolog, hogy a körülmények, a kilátástalan élethelyzet milyen terheket tesz egy családra, a szülőkre kívülről. Ennél talán még nehezebben viselhető a belső teher, a félelem, a kudarcérzés. Végig kell járniuk a különböző hivatalos procedúrákat. Át kell élniük azt, hogy eddig megvoltak valahogy, megpróbálták a legtöbbet kihozni abból, ami megadatott, aztán egyszercsak történik valami, és még az a nyomorult, toldozott-foldozott, linóleumcafatokkal takargatott göröngyös talaj is kicsúszik a lábuk alól.
Hogyne tudták volna eddig is, hogy nyomorúságos körülmények között élnek! Ehhez az infóhoz nekik nem volt szükségük a közönség segítségére. Hogyne tudták volna eddig is, hogy a gyerekeik többet, jobbat érdemelnének ennél? Hogyne vágytak volna ők is többre és jobbra, és a leginkább arra, hogy mindezt megadhassák a gyerekeknek. Nekik szülőként épp elég volt ezt megélni, és aztán jönnek idegenek, akik mindezt a fejükre olvassák. Akik azt mondják nekik, hogy veszélyeztetik a gyerekek életét azzal, hogy ilyen házban élnek, és azt sugallják ezzel, hogy felelőtlenek, hogy rossz szülők. Milyen érzés lehet ezt hallani nekik? Hogy az, amit eddig is kínkeservesen, erőn felül összehoztak, az egy hajító fát sem ér. Mert ez kevés, ez veszélyeztető, ez nyomorúságos, ez szégyellnivaló.
Annyian nyüzsögtek már körülöttük az utóbbi időben, mint a könnyező Madonna körül a máriapócsi búcsúkor. Azt sem tudták, hogy ki kicsoda, és mit akar tőlük. Volt valaki, aki csak az utca végén állt meg, még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy bekanyarodjon a kis földútra, ami a dombocskán álló házhoz vezet, hanem egy laza madártávlatból mondott ítéletet. Hogy életveszélyes, és el kell költözniük azonnal, vagy a gyerekeket „kiemelik” a családból. Amikor ezt mesélte az anya, eszembe jutott egy gyermekkori élményem, amiről már azt hittem, hogy végleg törlődött. De nem. Még mindig előhívható. Olyan 7-8 éves lehettem. Mindig voltak kutyáink, az állatok szeretete egy természetes, magától értetődő pihe-puha közeg volt a számomra. Mindig családtagként éltek nálunk. Volt akkoriban egy németjuhászunk. Apa hozta valahonnan. Annyit tudtam csak az előéletéről, hogy rossz gazdája volt. Apa ment az utcán, és látta, hogy egy részeg fickó a saját udvarán épp azon ügyködött, hogy agyonüsse a kutyáját. Szerencsére már erősen imbolygott a férfi, így az ütéseinek az ereje nem volt végzetes. Alkuképes volt a fickó, megállapodtak, hogy ha kap egy üveg sört, akkor ideadja a kutyát. Hát így lett nekünk egy újabb családtagunk, aki tényleg kis szerencsétlen volt, alultáplált és beteges. Mindent megpróbáltunk vele, vitaminokat, bőséges, tápláló ételt kapott sok-sok simogatással, szeretgetéssel fűszerezve, de hiába, valahogy csak nem tudott kikupálódni. Kihívtuk hozzá a körzeti állatorvost. Amikor megérkezett, a kutya a tornácunkon ült, és tisztán emlékszem, hogy napozott. Felemelte a fejét, és a szemeit lehunyva élvezte a napsugarakat. A csontos pofija miatt mindig olyan volt, mintha mosolygott volna. Vártuk már nagyon az orvost, bíztunk benne, hogy segít. Megérkezett, megállt a kapu előtt. Be sem jött. Állt az autója mellett, le sem állította a motort, csak közölte így távolról rápillantva a kutyára, hogy ezt agyon kell ütni, kár pazarolni rá az időt meg a pénzt. Egy életre szóló leckét kaptam akkor. Arról, hogy mennyire tud fájni, ha valaki anélkül mondja ki az életet meghatározó ítéletét, hogy egyáltalán meg akarná ismerni azt, akinek a feje fölött az élet és halál ura fétisétől elvakulva ítéletet mond. És arról, hogy az igazi segítséghez nem elég a hivatás. Ahhoz emberség is kell. Aznap járt nálunk utoljára ez az állatorvos. Olyan új orvost kerestünk, aki nem a fontossága biztos tudatában sütkérezett, hanem emberként végezte a munkáját, és egy alapos vizsgálat után állapította meg a diagnózist, és kereste meg a megfelelő gyógymódot.
Igen, büszkeség. Azt gondolom, hogy a büszkeség varázserővel bír. Itt vannak ezek a szülők ebben az élethelyzetben. Bármennyire is kényelmes lenne bárkinek annyival elintézni, hogy mivel ilyen körülmények közt szocializálódtak, ez az ő „természetes” közegük, és „ezeknek minden jó úgy, ahogy van”, de ez nem így van. Bennük is ott van az a természetes törekvés, az a hajtóerő, hogy be tudják bizonyítani maguknak, és a gyerekeknek, hogy ők jó szülők. Olyan szülők, akik képesek adni, gondoskodni, biztonságban felnevelni. Akik büszkén emelhetik fel a fejüket ahelyett, hogy folyton a cipőfűzőjüket kellene bámulni azért, mert nem képesek többet adni, mint amennyijük van.
Az apa élte meg a leginkább kudarcként, hogy nem tud jobb körülményeket teremteni a családjának. Erős benne a felelősségtudat és az akarat. Amikor először találkoztunk vele, még amikor a ház állapotát voltunk felmérni, bizalmatlan volt, és mentegetőzött. Hogy ezt a házat már sokan lakták, senki sem törődött vele, a belső falak is baltával voltak lyuggatva, azt is ő hozta rendbe. És hogy majd jövőre, amikor még több növényt tud termelni eladásra, akkor minden jobb lesz, mert mind a házra költi. Nem tudta még, hogy tőlünk mire számíthat, ezért nagy igyekezettel próbált lefesteni nekünk egy képzeletbeli jövőt. De hiába festette a legszínesebbre és legfényesebbre ezt a képet, mégis azt éreztem, hogy ő ebben igazából nem hisz. Csak haladékot akar, meg valamiféle bizonyságot adni, arról, hogy ő majd mindent megold.
Akkor változott ez meg benne, amikor megértette, hogy kik vagyunk mi, és mi a szerepünk ebben a történetben. Megértette, hogy mi nem azok vagyunk, akik jöttek vele együtt sírni, drámázni és sajnálkozni. És azok sem vagyunk, akik jöttek a fejére olvasni, bűntudatot kelteni, ijesztgetni, számonkérni. Mi nem akarjuk megkérdőjelezni őt a szülői és családfenntartói szerepében. És azok sem vagyunk, akik majd feltételekhez kötött kegyet gyakorolnak. Hanem egyszerűen emberek jöttek az emberekhez, mert dolguk van egymással. Semmi több. Megértette, hogy ugyanazt akarjuk, amit ő. És segítettük őt abban, amire itt és most talán a legnagyobb szüksége volt. Hogy megmutassa a saját erejét a családja előtt.
Elmondani nem tudom, hogy mennyi büszkeség lett ebben az apában egyetlen nap alatt. Az ács szakemberünk, János csodálatos érzékkel teret és lehetőséget adott neki. Segítette abban, hogy megélhesse azt, hogy ő most a saját két kezével tesz azért, hogy tető legyen a fejük fölött, ami nemcsak a házat, hanem a családot is egyben tartja. Nemcsak a kalapácsot adta a kezébe, hanem a saját sorsa feletti irányítást is. Azt, amit a történet többi szereplője egy pillanat alatt kihúzott a keze közül. Mert ha belépnek a nagyon fontos hivatalnokok és a mindent is védő alakulatok egy ilyen történetbe, akkor az első lépésük az, hogy egyszerűen kiveszik a gyeplőt a család kezéből. És ez így nincs jól. Nagyon nincs. A kezüket kell megerősíteni, hogy képesek legyenek erősebben fogni azt a gyeplőt, képesek legyenek irányítani, jobban venni az akadályokat. Mi ezt tettük most. Először nem tudatosan, csak ösztönösen. De amikor láttuk a hatást, akkor még több energiát fordítottunk erre, mert ez működik. És ha működik, akkor ezt kell csinálni. Ez ennyire egyszerű.
Katartikus élmény volt látni az apát a tetőn. Nézte, amit a mester csinált, és utánozni kezdte. Eleinte bizonytalan volt, folyton megerősítést kért, hogy jól csinálja-e, János pedig dicsérte, bíztatta, és egyre nehezebb feladatokat adott neki. Aztán megkérte, hogy amíg ő elrendezgeti a szögeket az övtáskájában, addig tegye fel a következő tetőlecet. Mérje ki, és szegezze a helyére. Ő pedig csinálta lelkesen, és közben felegyenesedett megnézni, hogy a családja figyeli-e, és elkezdett nekik lekiabálni. A harsányságából lehetett érezni, hogy milyen dinamikák zajlanak le benne. Kacagott, felszabadult volt, és mindig lekiabált a családnak, hogy „látjátok, ezt én csinálom, kitanulom ezt, már egyedül kalapácsolok, mindent megcsinálok majd nektek, csodálatos házunk lesz mostmár”. Másnap, amikor már majdnem készen voltunk a lemez felrakásával, ott állt mellettem, nézte a tetőt, és mosolyogva mondta, hogy mennyi mindent fog még megcsinálni, és ez olyan szép lesz, mint egy meseház. Hittem neki.

Remény és megkönnyebbülés – az anya
Ilona, az édesanya zárkózott, csendes asszony. Kivétel, ha a gyerekek kihozzák a sodrából, mert akkor azért rácsodálkoztam, hogy hogy fér el ekkora hangterjedelem egy ilyen törékeny asszonyban, úgyhogy ott lakozik azért benne az anyatigris is.
Amikor elkezdtük csinálni a tetőt, csak néha hátra szaladt hozzánk, ránézett, elmosolyodott, hogy milyen szép lesz ez, és már szaladt is tovább odabent serénykedni. Próbáltam mindig beszélgetni vele, kérdezgettem a gyerekekről, meséltem neki arról, hogy milyen ügyes a nagylány a foglalkozásaimon. Nem adtam fel, mert láttam, hogy annyira kavarognak benne az érzések, félelem, aggodalom, remény, és ki tudja még, mennyi minden, hogy erről beszélnie kell, nem hagyhatom így itt. Mint ahogy azokban a bizonyos indián törzsekben teszik, amikor nehéz úton vannak túl, hogy most egy kicsit megállnak, és hagyják, hogy utolérje őket a lelkük. Azt éreztem, hogy ez az asszony is így van most, hogy annyi minden történt vele, annyi fájdalom, reménytelenség és most az öröm, hogy egyszerűen meg kell állnia, és bevárnia a kis lelkét. És sikerült! Meg tudtam állítani egy kicsit, és végre beszélt, és csak beszélt és beszélt.
Amikor azt mondták neki, hogy elveszik tőle a gyerekeit, akkor meghozott egy döntést. Ha ez bekövetkezik, öngyilkos lesz. Ő nevelőszülőknél nőtt fel. Az apja alkoholista volt, rendszeresen verte őket. Minden nap látszottak rajta az ütések nyomai. A testén, és a lelkén is. Ami a lelkén volt, azzal nem foglalkozott, mert erősnek kellett lennie. A testén lévő nyomokat nem tudta elrejteni, így mindig azt mondta, hogy elesett, és beütötte magát. Sokan tudták körülötte a felnőttek, hogy ez nem így van, de senki sem segített. Az anyja félt az agresszív férjétől, és sokszor egyedül hagyta őket, amitől az apjuk csak még dühösebb volt, és újra és újra őket bántotta. Így a testvéreivel együtt nevelőszülőkhöz kerültek. Igyekszem nem magam elé képzelni ezt az asszonyt tíz éves, kék-zöld foltokkal teli, ijedt kislányként, akinek végig kell néznie, hogy a kistestvérét bántja az agresszív, részeg apa, és inkább oda áll elé, hogy őt üsse, ne a kicsit, de nem tudom nem elképzelni. Azt a fájdalmat, azt a reménytelenséget mind mind magával cipeli, és retteg attól, hogy az ő gyermekei is idegen emberekhez, nevelőszülőkhöz kerülnek, és ő képtelen ezt megakadályozni.
Álltunk ott a nyomor kellős közepén, hallgatom ezt a szívszaggató történetet, miközben próbálunk segíteni nekik, hogy le tudják engedni a vállukról azt a súlyt, hogy majdnem elvették tőlük a gyermekeiket, és felfelé tudjanak nézni, felfelé, ahol most a tetőt csináljuk. És ott áll fenn az apa, aki próbálja tartani két kézzel ezt az egész családot, meg ezt a mindenfelől tákolt házat, és erős lenni a beteges asszony helyett is, és viccelődik, és nevetgél, hogy a gyerekek ne érezzék azt, hogy ott lebeg a kard a fejük fölött, hanem azt érezzék, hogy csoda történik velük. Egyszerre voltam eufórikusan boldog és iszonyatosan dühös. Boldog, mert tudtam, hogy még időben dobtuk be nekik a mentőövet, nekik pedig még volt annyi erejük, hogy belekapaszkodjanak, és húzzák és húzzák egyre feljebb magukat. De dühös is voltam. Ahogy mesélt a gyerekkoráról, és arról, ahogy most ezt az egész eljárást megélte addig a pontig, amíg mi be nem léptünk a történetbe, és párhuzamot vont a két élethelyzet között. Ami gyerekkorában történt, és ami most. Hogy ez az egész miért nem tud emberségesebb lenni? Miért kell megijeszteni, hogy el fogják venni a gyerekeit? Hogy nem lehet azt felfogni, hogy egy szülő nem biztos, hogy elbír egy ilyen veszteséget, még akkor sem, ha ezt „csak” a jövőre nézve helyezik kilátásba, és egy lehetséges kiutat is felvillantanak neki? Mert hiába látta az út végén a reményt, ha egyszer képtelen rá, hogy elmenjen odáig, mert önerőből nem tud változtatni azon, ami most van. Ha tudott volna, már megtette volna. Ez az asszony ebbe a tudatba, ebbe a reménytelenségbe majdnem beleroppant. A veszteségek kezeléséhez óriási erőre van szükség, neki pedig már fogytán volt.
Tudom, mármint az eszemmel, hogy nincs értelme azon dühöngeni, és így energiát adni annak, ami a személyes hatókörömön kívül esik, de ez akkor is mérhetetlenül szomorú, és az értelmetlensége mélységesen felháborít. Egy ház élhetővé tétele töredéke annak az összegnek, amibe egy ilyen procedúra kerül hivatalnokostól, nevelőszülőstől, mindenféle állami intézményestől. Sokkal kevesebb ráfordítás megteremteni annak a feltételét, hogy együtt maradjon a saját otthonában a család, mint az, hogy bekerüljenek abba a lefelé húzó spirálba, amiből a visszaút már kegyetlenül nehéz. És ez csak az anyagi része, de ez a történet ennél sokkal, de sokkal többről szól. Nem pénzről, hanem emberi sorsokról.
Amit ez az asszony már küzdött, az három életre elég lett volna. De most jó, most újra kapott egy kis erőt. A legkisebb lány odajött hozzám másnap reggel, és elmesélte, hogy mit beszélgetett tegnap este anya és apa, miután elmentünk. Hogy anya is és apa is iskolába fognak járni -ezen huncutul kacagott-, és pénzt is kapnak majd, és abból mind a ketten havonta legalább kétezer forintot félre fognak tenni, és akkor vesznek belőle meszet, meg mindenféle „építős anyagokat”, és kívül belül megjavítják a házat, és csodaszép lesz.
Öröm és célok – a gyerekek
Hatalmas nyüzsgés volt körülöttünk az első perctől fogva. Csatárláncba álltak a gyerekek az autónál, ahogy elkezdtük kipakolni a szerszámokat, úgy adogatták kézről kézre. Végig mellettünk voltak, és segítettek, nemcsak a családban élő fiúcskák, hanem jöttek az unokatestvérek is segíteni.
A legkitartóbb a két nagyfiú volt. Ábel a legnagyobb fiú a családban. Ő már nem tanul, kijárta a 8 osztályt, szakmája nincs. Már az önmagában nagy élmény volt a két fiúnak, hogy felmászhattak a tetőre, miután az ácsunk már biztonságosan belécezte azt. Egyre ügyesebben segítettek. Csodálatos volt azt látni, hogy szó szerint 8 csöpp kézen ment keresztül egy-egy csavar, vagy kalapács, mire feljutott a tetőre Jánoshoz. Ott álltak sorban a létra előtt, és a létrán a gyerkőcök, mert mindenki segíteni akart, mindenki részese akart lenni a tető újjászületésének.
A kicsik jöttek-mentek, mert addig, amíg a kéményt nem tettük biztonságossá, nem lehetett begyújtani a kályhába, ezért az apa elküldte a nagynénihez a kicsiket melegedni. De a két nagyobb fiú rendületlenül kitartott. Csodálták a szerszámokat, főleg a kalapács és a fúró volt a rajongás tárgya. Mindenki kalapácsolni akart, nem győztük adni nekik a feladatokat. Igaz, hogy időt veszítettünk ezzel, mert sokszor gyorsabb lett volna, ha nem segítenek, viszont az időnél valami sokkal fontosabbat nyertünk, ezért hagytuk, hogy mindenki ügyködhessen egy-egy veszélytelen munkafolyamatban. Amikor épp nem volt feladatuk, akkor is ott ültek, figyeltek, tanultak, János pedig szorgalmasan mesélt nekik arról, hogy mit miért csinál, annál a munkafolyamatnál mire kell figyelni.
A kisebb fiú különösen megszerette a fúrókat és kalapácsokat. Egyszer azt vettem észre, hogy ül a földre lefektetett stablondeszkákon, kezébe vette a kis sárga fúrót, és elkezdte nézegetni, forgatta, simogatta. Mikor észrevette, hogy nézem, zavarba jött, és gyorsan letette, de még mosolyogva odaszólt, hogy bocsánat, hogy elvettem, de olyan szép. Egy másik alkalommal, amikor már a ház elején csináltuk a tetőt, már nem láttam őt egy ideje, a hangját sem hallottam, ami nála nem mindig jó jel, úgyhogy hátramentem megnézni, hogy hol van, és mit csinál. Akkor láttam, hogy összeszedegetett maga mellé hulladék fadarabokat, fogta a kalapácsot, szöget, és elkezdett egy kutyaházat készíteni. Ekkor vette észre az apja is, hogy mit csinál. Megkérdezte, hogy elkérte-e a kalapácsot, és a szöget. Válaszul csak a fejét rázta, hogy nem kérte el. Nagyon dühös lett az apuka, rákiabált, hogy azonnal tegye vissza, mert hányszor mondta már, hogy kérés nélkül nem szabad semmit soha elvenni. Nagyon elkezdett vele kiabálni. A kisfiú szó nélkül, lehajtott fejjel visszatette a kalapácsot a dobozba. Felvett egy darab követ, és markolta a kicsi kezében, azzal püfölte be a szeget, hogy be tudja fejezni a kis kutyaházat annak a csepp kutyusnak, akit még most szoptat a mamakutya, de ő már kiválasztotta, hogy azt nem adják oda senkinek, az az övé. Ahogy láttam, hogy hogy üti a kővel a szöget, hogy küzd azzal, hogy összeállítsa a házikót, már tudtam, hogy kalapácsot is fogunk neki vinni. Akkor, ott nem akartam felülírni azt, amit az apukája mondott, pedig szívesen a kezébe nyomtam volna a kalapácsot, hogy csináld csak ezzel nyugodtan. De láttam az apán, hogy ez most többről szólt, mint arról, hogy a gyerek beüthessen egy szöget. Ez elvekről szólt, hogy nem szabad soha elvenni a másét.
A nagyfiú fokozatosan nyílt ki előttünk. Először fejébe húzott sapka, kapucni, csak néha szólt bármit is. Inkább figyelt, segített, ha kellett, de nem kezdeményezett beszélgetést. Már megbarátkoztunk előtte, de a legnagyobb fordulópont mégis akkor volt, amikor János rájuk bízta azt, hogy amikor ő kimászik a tetőre, akkor a két gyerek tartsa a biztosítókötelét. Leült hozzájuk, és beszélgetett velük. Elmondta, hogy ez komoly feladat, mert itt tényleg arról van szó, hogy az élete múlik azon, aki a biztosítókötél végét tartja és feszíti. Kicsit remegett is a kezük a fiúknak, de erősen tartották a kötelet. A munka közben folyamatosan beszélgettünk a gyerekekkel. Mikor Ábel elmondta, hogy nincs még szakmája, elkezdtük mindketten afelé terelni, hogy gondolja át, mihez lenne kedve, mert annyira jól érzi magát ott a tetőn, annyira ügyesen segít, hogy kár lenne, ha nem kezdene ezzel az ügyességével, szorgalmával valamit. Tetszett neki az ötlet, és egészen addig jutott ez a folyamat, hogy akar jönni velünk legközelebb, amikor tetőmunkát csinálunk, János pedig mondta neki, hogy szívesen viszi magával gyakornoknak, ha tényleg komolyan gondolja. És igen, komolyan. Egyrészt láttuk rajta, többször elmondta, másrészt pedig este az édesanya is mondta, hogy Ábel örömmel újságolta neki, hogy jöhet János bácsi mellé tanulni, és már meg is beszélte a család, hogy ebben támogatják őt, és keresnek neki akár iskolát, vagy valamilyen képzést is, ha el szeretné végezni, akkor megteremtik ennek a lehetőségét. Érdekes volt ez, mert hihetetlen, hogy milyen elemi erővel hat rájuk az, ha valakihez és valamihez ilyen szinten tudnak kapcsolódni. Mire végeztünk a második napon, addigra a gyerekek fejében már kész terv volt. A nagyfiú ács szeretne lenni, a nagylány pedig az, ami én. Odajött hozzám, és megkérdezte, hogy minek hívják azt, ami én vagyok, mert ő is ilyen szeretne lenni. Emberekkel akar foglalkozni, és segíteni akar. Az anyukája is mondta út közben, hogy a nagylány eddig műkörmös szeretett volna lenni, de előző nap már mondta neki, hogy inkább azt szeretné csinálni, amit én. Ezért ki fogom kérni januártól egyéni beszélgetésekre őt is, és felkutatjuk, hogy mi az az irány, ami az ő saját útja lehet, és amiben én a legjobban tudom őt segíteni ezen az úton. Azt gondolom, hogy ha ilyen szinten tudunk kapcsolódni a családdal, a gyerekekkel, akkor ki tud alakulni egy igazi mentor szerep, akkor tudunk igazán jól segíteni, és egyengetni ezeknek a gyerekeknek az útját. Hihetetlenül csodás érzés, hogy ilyen szinten megtisztelnek bennünket a bizalmukkal, hogy így reagálnak, így tudnak kötődni, együtt rezonálni ezzel a történettel.
Amikor már a munka végéhez közeledtünk, a kicsi lányok is kiszaladtak megnézni, hogy milyen is lesz az új tető. Mikor a csöpp lányka megállt mellettem, és felnézett, felsikoltott, de elnyomta a sikítást, a szája elé kapta a kezét, és olyan csendes lett, mint amikor angyal száll közénk. Aztán rám nézett, intett, hogy hajoljak le, és a fülembe súgta, hogy Brigi néni, ez csodaszép. Na, itt már nem tudtam visszanyelni a könnyeim. A kis fürtös csajszi meg csak kuncogott egyet, és beszaladt.
Lezárásként pedig csak még egy meghatározó élmény számomra, amit elraktároztam a szívemben. Amikor az anyukával beszélgettem arról, hogyan élte meg a család ezt a folyamatot, amin az utóbbi időszakban átmentek, elmondta, hogy ő beszélt erről a nagyobb gyerekekkel. A kicsiknek nem akarták elmondani, de ők is rájöttek a sok sírásból, és a meghallott félszavakból. Pedig próbálta titkolni, amikor sírt, és megkérdezték, hogy mi a baj, akkor mindig azt mondta, hogy fáj a feje. De olyan szoros érzelmi kapcsolat van közöttük, hogy minden titkolózás ellenére a gyerekek rájöttek, értették, hogy mi zajlik a fejük fölött, és mikor rákérdeztek, az anya már nem tudott hazudni. Sokat sírtak együtt, és félve várták azt a napot, amikor a megbeszélés volt, amikor eldőlt a sorsuk. Várták, hogy mi lesz velük, és amikor az anya hazaért, elmondta nekik a hírt, hogy segítünk megcsinálni a házat, így együtt marad a család, nem veszik el tőlük a gyerekeket. Hatalmas kő esett le a szívükről, nevettek, és sírtak egyszerre. És a nagylány, akivel a legtöbbet beszélt erről az édesanyja, aki a legtöbbet aggódott, sírt, és félt emiatt, megölelte az anyukáját, és azt mondta neki: látod anya, lenézett ránk a Jó Isten.