Ez az élethelyzet irtózatos terheket ró most mindenkire. A magány, az elszigeteltség, a félelem, a bizonytalanság kiveszi még azok energiáját is, akik erősek, akiknek vannak még lelki tartalékaik.
Tudom, hogy most tartanunk kell egymásban a lelket, és egy életre is sok már a nehézségekből, mégis fontosnak érzem, hogy velem tarts erre a képzeletbeli utazásra. Hunyd le a szemed, és képzelj magad elé egy szobát. A szoba egyenetlen, sivár vályogfalai kormosak, ahogy magukba szívták a vaskályhából évek óta rendületlenül pöfékelő füstöt. A falak mellett ágyak sorakoznak, szégyenlősen burkolózva a kopott pokrócok érdes halmaiba. Az egyik pokróc felett egy puha, égszínkék plüsselefánt éli párnaként szürke hétköznapjait. Ha balra fordulsz, egy ajtó nélküli szekrényt látsz, a szekrényben tisztára mosott ruhák sorakoznak katonás rendben. Egyik oldalon a fiúké, másik oldalon a kislányoké. A betonpadlót szőnyegek és linóleum darabok népes csapata borítja, de minden igyekezetük ellenére sem tudják teljesen elfedni a darabos kavicsokkal tarkított fogvacogtatóan hideg betont.

Naponta látjuk ezt a képet, ahogy járunk egyik házról a másikra. Az utca és a házszám változik, de az élethelyzet ugyanaz. Pedig dolgoznak a szülők. Ki a közmunkában, ki a „kacsagyárban”, ki egy vállalkozó mellett, vagy napszámban. Más lehetőség nincs, ennek a vidéknek ennyi jutott. Az egyetlen kiút az ide született gyermekeknek az, ha lehetőségük van tanulni, fejlődni. Ami „békeidőkben” sem könnyű. A tanuláshoz kell egy csendes zug, egy íróasztal, egy kis meleg télen, és ezek még csak a külső körülmények. A tanterv és az iskola képtelen lekövetni az egyéni sajátosságokat, a tanulási nehézségeket, a plusz gyakorlások, az együtt tanulás igényét. Mint ahogy képtelen hozzásegíteni ezeket a gyerekeket ahhoz, hogy sok évi lemaradást behozzanak. Ott, ahol hetedik osztályban küzdenek a szorzótáblával, ahol ilyen szintű olvasási nehézségek vannak, ott az alapok vesztek el. Azok az alapok még pici korból, ami ebben az életszakaszban már nem pótolható. Mégis vannak sokan, nagyon sokan, akik erejükön felül küzdenek. Akiken a fejlesztő foglalkozásokon látjuk, hogy görcsösen akarják, hogy sugárzik az arcuk a boldogságtól, amikor megdicsérjük, és biztatjuk, hogy semmi gond, ha nem sikerült, menni fog az, csak csinálják, és ne adják fel.

Sokukban ott van az akarat, hogy kitörjenek ebből a mókuskerékből. Szeretnének tovább tanulni, szakmát szerezni, szeretnék megmutatni, hogy ők is érnek annyit, mint bármelyik másik gyerek. Ők nem kevesebbek attól, hogy szegénységben élnek. Bizonyítani akarnak maguknak, és mindenki másnak, aki valaha is kételkedett bennük. Mi ott vagyunk ezek mellett a fiatalok mellett, és próbáljuk minden eszközünkkel megerősíteni őket abban, hogy fontosak, hogy értékesek, hogy szerethetők, önmagukért, úgy, ahogy vannak. Szeretnénk elérni azt, hogy a szegénység ne legyen levakarhatatlan bélyeg, ami egész életükben ott fog virítani rajtuk.

Nehéz ez. De lehetséges. Amíg egy kis esély is van rá, mi megpróbáljuk. Gondoljatok csak bele, hogy ezeknek a gyerekeknek a rendszert, a kapaszkodót, a biztos pontot az óvoda, az iskola, a közösség adta. Hiába támogató a szülő, most, amikor megszűnik a munka, amikor szó szerint napi küzdelmet jelent, hogy miből tegyenek ételt az asztalra, akkor úgy érzik, végképp kicsúszott a talaj a lábuk alól, ami óriási feszültséget és félelmet szül. Felnőttben, gyermekben egyaránt. Az iskolában, óvodában volt áram, meleg étel, megfelelő környezet a tanuláshoz, játékhoz. És ott voltak a barátok, ott volt a közösség, ami megtartja azt, aki enélkül már elesett volna. Ettől szakadtak most el ezek a gyerekek. A követelmények pedig csak jönnek és jönnek, és nekik technikai eszközök, és egy tanító szerepben lévő felnőtt segítsége nélkül esélyük sincs arra, hogy ezeknek megfeleljenek. Ezért próbálunk segíteni, ezért kérünk adományba számítógépet, laptopot, ezért viszünk füzeteket, színes ceruzákat, játékokat. Mert ezeknek a gyerekeknek most még több odafigyelésre, és segítségre van szükségük, hogy mentsük, ami még menthető. És ezért vagyunk végtelenül hálásak mindenkinek, aki most mellénk áll, aki erejéhez, lehetőségeihez mérten önzetlenül segítséget nyújt.